geritwo

Már megint jó szarul szólt a nagyszínpad (akkor már így is hagyom, kicsivel) szombat este. Az Iron Maidenre csak az Ági tűréshatárának megfelelően, kb. a hangosító torony előttig egy kicsivel mentünk be. Először megálltunk egy gödörben, aztán kicsit jobbra kihúzódva az első két szám után már láttuk is a színpadot, amit előtte takartak az előttünk álló nagyon magas Maiden-pólós emberek, akiknek még jutott hely a 2-3 centis magasítást biztosító gumiburkolaton.

Sajnos a hangosítás a koncert kétharmadáig csapnivaló volt, volt gerjedés, eltűnő vokál, és csukott szemmel az sem tűnt volna fel, hogy négy darab gitáros tartózkodott a színpadon. Én nem nagyon ismerem a Maident, igazából 2-3 éve hallgatom, így egy műkedvelő nyugalmával szemléltem a produkciót, és azt vártam tőle, hogy majd szép lassan beőrülök, de ez nem jött össze. A kedvenceimet csak a koncert vége felé vette elő a csapat - Fear of the Dark, The Number of the Beast -, előtte a közepesen unalmas, ugyanarra a témára épülő számaikat nyomták.

Bruce Dickinson hangja és lénye nagyon élvezetes volt még így is, főleg amikor az elején és a végén kommunikált a közönséggel, üdvözölte az újoncokat az Iron Maiden-családban, és némi rakendroll-cirkuszt is bedobtak óriási Eddie-élőbábuval meg füstölgő ördöggel. De jobban szerettem volna, ha egy slágerparádét hallunk tőlük, szerintem a közönség is lelkesebb lett volna: a nagyon húzós slágereken kívül kicsit lapos volt a hangulat, és bár nagyon vártam, de volt a repertoárban a Trooper, amiről pedig azt hittem, kötelező.

Ami viszont tényleg kiborított: a színpadi fénytechnika élvezetét nagyon zavarta az oldalt lévő  óriási kivetítő, amin végig Snickers-reklám ment, vagy mi, és a kajáldák felől a színpadig terjengett a flekken szaga, amire még Dickinson is tett megjegyzést (it’s a torture hogy hotdogszagban kell játszani vagy mi). Nevetséges, ahogy így érett szemmel az egész vurstlifesztivál a mindent elborító brandelt kioszkokkal, a bejáratnál sorfalat álló reklámemberekkel. Pénzszagú nagyvárosi búcsú az egész fesztivál.

Egyébként az első néhány pohárig - fáradtan mentem ki - nehezen bírtam elviselni a körülményeket, főleg a rengeteg sorbanállást, de a Magic Mirrorban aztán baromi jó bulit csapott Infra, és amikor már eléggé lendületbe jöttünk az ott begyűjtött, vicces kedvű Fidóval (állítólag valami barátaival jött a melegsátorba, de nekem gyanús volt ), még megnéztük a közönségkínzással kezdő Soerii&Pooleket, aztán haza. Azóta is az Elton John meg a Fear of the Dark megy a fejemben felváltva, ma pihenek.

Horst Köhler német államfő lemondtatásának képlete kísértetiesen emlékeztet Trent Lott amerikai szenátor 2002-es buktájához. Igaz, a Köhler-ügyben én - legalábbis a hazai sajtóhírek alapján - nem igazán látom a hatalmas nagy botrányt, bár az semmiképp sem jó, ha egy államfő, pláne külföldön, butaságokat beszél.

Lott annak idején rasszista kijelentéseket tett egy washingtoni politikusbulin, jelesül Strom Thurmond szenátor századik születésnapján, méltatva a Szenátus doyenjének egykori szegregáció-párti politikáját, ahol a sajtó átsiklott ezen, pedig élőben adta az egészet a tévé - tulajdonképpen a bloggerek is a tévé előtt halloták, hogy jobban szeretne egy rasszista rendőrállamot.

A közös pont az, hogy mindkét esetben a bloggerek kezdtek el először puffogni, hogy hé, téma van, ami aztán az érintettek lemondásához vezetett.

A történet úgy kezdődött, hogy visszatértében kíai útjáról Köhler váratlanul leszállt Afganisztánban. Nem utolsósorban azért, hogy személyes jelenlétével legalább erkölcsi támaszt nyújtson azoknak a német katonáknak, akiknek afganisztáni jelenlétét egyre több kétség övezi odahaza. Majd úton hazafelé, a repülőgépen interjút adott a német közszolgálati rádiónak. A katonák külföldi bevetését ellenző közvéleménynek azt is meg kell értenie – hozta szóba röviden –, hogy az exportfüggő Németországnak végszükség esetén katonai eszközökkel is meg kell védenie a kereskedelmi utak szabadságát.

…

A május 22-én elhangzott interjút a profi sajtó mégsem kapta föl. Nem így a civil média. Egy blogger röviddel az interjú után feltette a kérdést az interneten: „Köhler úr tényleg gazdasági célokért kívánná bevetni a hadsereget?” Más civil méltatlankodók folytatták a bírálatot, sőt egy névtelenségbe burkolózó blogger alkotmánysértés címén terjedelmes büntetőfeljelentést helyezett el az interneten. Egy média szakos egyetemista pedig nekiment a profi sajtónak: mi az, hogy még egy kis hír erejéig sem foglalkoznak ezzel, pedig címlapsztorit érdemelne.

Előbb az internetes újságok kaptak észbe, később nyomtatott változataik is megtalálták maguknak a témát, míg végül a hamburgi Der Spiegel hírmagazin valóban címlapjára tette az államfőt.

via HVG

Érdekes, hogy Lott esetében az első Google-találatként megjelenő CNN-anyag sem említi a bloggerek szerepét, csak miután a zajongásuk után politikusok is megszólaltak az ügyben. 2002 decemberét írtuk akkor, és persze még nem sokat mondott volna a népnek az a kifejezés, hogy blogger, noha a közösségi médiának abban volt szerepe, hogy a Lott rasszizmusát negligáló hírszerkesztőkkel szemben ők addig-addig rágták újra a sztorit, és keresték elő a szenátor régebbi csúnya kiszólásait, hogy végül a dolog tényleg téma lett a mainstreamben.

That the blogs provided, almost overnight, that “short course on Dixiecrat politics” (a Lott által méltatott rasszista politikai irányzat - geri) was one reason they could play corrective to the news machine. It happens to be one of the properties of the weblog system at this stage, especially the political blogs that touch the membranes of professional journalism most often (Marshall, Atrios, Reynolds, the Daily Kos, Andrew Sullivan, Mickey Kaus, Cal Pundit are some examples.) The blogs don’t originate much, but they are quick to import knowledge that is often missing from the news. In this—and the “acid commentary”—lies their originality.

Via PressThink.

A két buktatás azért érdekes, mert demokratikus viszonyok között történtek, és nagy erejű politikusokat értek utol. Ellenzéki mozgalmak esetében elég más a felállás, mint ahogy azt Iránban is megfigyelhettük mostanában.

Tudom, elvileg azért tartom ezt a blogot, hogy rendszeresen beszámoljak rajta a velem történő csodálatos dolgokról.

Mostanában viszont a Posterous (értsd: a mikroblogging) meg a jó öreg Twitter egyre inkább felzabálja a témákat. Ugyan postolgattam ide is bookmarklettel, de rájöttem, hogy a mikroblogon azért mégis jobban esik szemetelni, mint itt, a “komoly” irományok között, rendesen írogatni viszont lusta voltam.

Két fontos dolgot viszont meg kell említenem. Az első, hogy végre eljutottam a miskolci Operafesztiválra, ami azóta, hogy az egyetem, majd a munka miatt elhagytam a várost, most jött össze először. Az Észt Nemzeti Opera Wallenbergjét néztük meg, ami emlékezetes élmény volt. Bár az első felvonás nagyon klisés, és a kortárs opera, főleg olyan gagyi librettóval, mint az első felvonásban, áriák nélkül egy kínszenvedés, a második, no meg az Eichmannt éneklő faszi, és a színpadkép, meg a nácik lézerkardjai kárpótoltak mindenért.

A második, hogy aki Egerben jár - ott folytattuk a vidéki kiruccanást vasárnap, mert a barátaim szerint Miskolc ehhez képest snassz, tóra az árvizek miatt nem lehetett menni, a fesztiválhangulat pedig csak estérre szabadult el a városban -, feltétlen nézze meg a várban az 1552-es állapotot megjelenítő 3D-s animációt. Néhol kicsit esetlen a dolog, például az alkotók - tipikus 3D-s animátor hiba - szeretnek az objektumaik öncélú forgatásában tobzódni, és szerintem a középkori városban nem volt olyan sok fa, mint itt a modellen, de nagyon látványos.

A vár alatti utcából nyíló Palacsintavár nevű étkezde óriáspalacsintáit is merem ajánlani, a bazilika alatti borozóban pedig - a Líceum felől a főlépcső mellett balra - meglepően jó fröccsöt lehet inni. Konkrétan almaillatú olaszrizlinget kevertek a barátaimnak a bubis vízzel, de így is hibátlan volt, Pesten ilyen nincs, és életmentő volt a kánikulában (bár én csak megízleltem, mert vezettem).

Április elején kötötték be nálam a UPC-s internetet, amit telefonon rendeltem meg, mivel így egyúttal egyeztetni tudtam a beszerelés pontos időpontját is, hogy mikor legyek itthon.

A bekötés megtörtént, netezni egy Fiber Power 15 csomagot kértem, meg hozzá Digitál Bronz TV-előfizetést (amennyit én tévézek, ez bőven elég, a csatornák kb. 1/10-ét néztem eddig fél másodpercnél tovább). Ez így együtt akciósan havi 7000 forintba került, ingyenes bekötéssel, és ezzel együtt el is búcsúztam az itthoni vonalas telefonomtól, amit korábban már ingyen tartottam a Datanetnél, de nem volt hozzá kábeltévém.

Szóval havi 7000, kevesebb mint eddig, jobb sebességgel, csomó tévéadóval, vonalas telefon meg már minek, tök jól éreztem magam. Aztán jött májusban egy 9258  forintos számla.

Ezt nem értettem, de kicsit hanyagoltam a dolgot - valahogy nem úgy jött ki a lépés, hogy intézkedni tudtam volna.  Nem is fizettem be a csekket, tudom, jól bemutatkoztam az új szolgáltatómnál, de rendszeresen hanyag vagyok.

Május végén aztán meg is jött a várt 7000 forintról szóló csekk, és mindkettő a fiókomban várt, amikor megcsörrent a telefon. Egy kedves értékesítő hölgy keresett, aki közölte, hogy mivel az én áprilisi számlám ugye 9258 forint, ezért nekem még járna mittomén milyen vonalas telefon-előfizetés, esti ingyenes beszélgetéssel.

Vagy háromszor kellett neki elmondanom, hogy igen, az én április számlám tényleg 9258 forint volt, de ezt nyilván ők b*szták el, mert amúgy havi hétezerért kérem szépen továbbra is a tévét meg az internetet, és szó sem volt itt semmiféle vonalas telefonról. Ezt így jól megbeszéltük, közben vagy háromszor elismételte ő is a “de önnek jár” és “ingyenes telefonálás” varázsszavakat, többet nem jegyeztem meg belőle.

Először persze örültem, hogy tudják, hogy elszúrták az összeget, jön majd a bocsánatkérés, sattara. Ehelyett megpróbálnak egy ilyen olcsó húzással rám sózni még valamit, amit soha nem is kértem! Konkrétan azzal végződött a beszélgetés, hogy akkor elnézést a zavarásért, és beszéljek ÉN az ügyfélszolgálattal a számlázással kapcsolatban. Na kösz szépen…

Ezek után még úgyse fizettem be a csekkeket, ma viszont, ha már úgyis arra jártam, elballagtam a Kinizsi utcai ügyfélszolgálatra, hogy akkor beszéljük már meg személyesen. Ott jött a következő pofon.

Nekem ugyanis tényleg 9258 forint az első fizetendő részletem, de nem azért, mert elrontották volna az összeget, vagy annyi lenne havi számlám - mint azt az értékesítő állította! -, hanem azért, mert a cég minden hó tizedikétől számláz. VAGYIS az egy hónapra fizetendő összeg 7000 forint minden hónap 10-től következő hónap 10-ig, vagyis április 10-től május 10-ig, DE erre az április elsejei bekötés miatt jön még tíz napra 2258 forint április 1-től 10-ig, vagyis az első csekken nem 30, hanem 40 napi összeg áll. Korrektül, vagyis senki nem írt el semmit, csak én voltam tudatlan.

Hogy ezek után hogyan JÁR nekem a mittoménmilyen telefon-előfizetés? Hát sehogy. Persze szívesen rádumáltak volna, ha már egyszer vagyok olyan hülye, hogy nem ismerem a cég számlázási rendszerét. Vagy nem tudom, mégis hogyan képzelték.

A szolgáltatással azóta hálistennek semmi probléma nem volt, a tartozást rendeztem, de ha ez szándékos húzás volt a cég részéről, akkor gratulálok az értékesítési osztálynak… Ha meg véletlen, akkor elég érdekes.

Robin Hood nem nemes, csak egy ügyeskedő zsoldos, Oroszlánszívű Richárd nem a felmentő sereget hozza János ellen, mert még az elején kipurcan, a nottinghami sheriff még nem a főgonosz, hanem egy töketlen pojáca, Lady Marion pedig nem hamvas szűzlány, hanem egy vénlányból lett, MILF-korú elhanyagolt özvegy. Valahogy így néz ki az alapállás Ridley Scott Robin Hoodjában röviden, ami egyébként egy sodró lendületű, nagyon szórakoztató kosztümös kalandfilm.

Maga a sztori deklaráltan a Robin Hood előzménye, de valójában a történetnek ebbe a részébe bekerült néhány olyan momentum is, ami eddig a későbbiekben zajlott le, vagy - lásd Richárd király halála - már egyáltalán nem fog, szóval jó nagy lesz a kavarodás, de pont ettől olyan szórakoztató. Az ember várja az ismerős elemeket, amik aztán teljesen máshogy kerülnek elő, vagy egyáltalán nem. Az emiatt fanyalgókat egyáltaáln nem értem, hiszen pont úgy nagy élmény a film, ha az ember nem tudja, mit kap majd az arcába - és a fentiekkel még nem lőttem le túl sok poént, hiszen pont az az élmény, ahogy ezt az egészet látjuk kibontakozni.

Főleg azért, mert a filmet az ötletes rebootolás mellett a remek casting viszi még nagyon, de nagyon. Én sosem csíptem különösebben Russel Crowe-t, a Gladiátort úgy, ahogy van, egyenesen röhejesnek tartottam, de itt nagyon a helyén van a simlis haramiát, majd önjelölt arisztokratát játszó fickó. Úgy tűnik, a színészeknek ki lett adva, hogy szexi óangol akcentussal beszéljenek, ez is nagyon tetszik. (Persze csak az érthetőség határain belül.) Hood cimborái közül kiemelném a fizikailag is óriási Kevin Durandt, akit a LOST-os szereplése óta szerintem mindenki csipáz, de minden fontosabb szereplő nagyon élvezetesen alakít. Cate Blanchett mint Lady Marion, vagy Oscar Isaac, mint a flegma, cinikus János herceg/király, vagy az ő anyját, Aquitániai Eleonórát alakító Eileen Atkins egyenesen zseniális, de szinte mindenkivel kapcsolatban jár a főhajtás a casting directornak.

A Hood féle vidám macho csapat, akik a keresztes hadjáratból hazatérve próbálnak otthon boldogulni (Merry Men rebooted, hiszen nem otthon ismerkednek meg Robinnal) végig laza, belevaló dolgokat művel a filmvásznon, laza beszólásokkal fűszerezve az eseményeket. Sajnos ahogy a sztori kibontakozik, annyiféle szál jön még be, hogy ők egy kicsit kikerülnek a fókuszból, de mivel a többiek is jók, ez nem katasztrófa.

Ridley Scott sztorija pedig nem a sherwoodi erdőben való rabolgatásról szól: ilyen csak egyszer van az egész filmben. Olyannyira máshol van a fókusz, hogy a klasszikus feldolgozásokban a főellenségnek számító nitthingami serif itt csak egy epizódszerepet játszó balfasz. (Na nyilván majd a folytatásban magára talál… ) Hood és társai ugyanis egész Angliát mentegetik a Fülöp Ágost által elindított, János elleni összeesküvéstől, így a nottinghami Loxley-uradalom mellett London, a Tower a másik fő helyszín. Az erdei üss-és-fuss típusú rajtaütések helyett lovagi csatákat, várostromokat láthatunk.

Az egyetlen dolog, ami nekem kevésbé tetszett, az a díszletek és a helyszínek kialakítása. Az előző nagy Robin Hood-feldolgozásban, a Costneresben, amit még sokat fogok emlegetni, megjelent ugye a nagyon stúdiószagú Jeruzsálem, majd szép britanniai vágóképekben láthattunk kergetőzést, lovas üldözéses jeleteket, bazi nagy várat, stb.

A Ridley Scott féle Robin Hood világa viszont színpadias. A londoni Tower rendben van - lehet, hogy egy az egyben nyúlták a Tudorok belsőépítészeti készletét -, az angilai falvak, várak, uradalmak viszont úgy néznek ki, mint amit tegnap raktak oda egy tisztásra, és aztán action! foroghat a kamera. A leggázosabb maga Nottingham, ami egy nem túl széles, rendszerint a levegőből fényképezett erdősávból, egy völgyben lévő gazdasági épületekből, meg egy domb tetején épült kastélyból áll, közötte frissen felszántott domboldallal.

Az egésznek semmi hangulata, a színészek ugyanabban a ligetben cirkálnak órákon át beállításról beállításra, sehogy sem kel életre a dolog. Később van ugyan pár szép külső helyszín a nagy csatajelenetekhez, de mindenhol máshol érződik a frissen letaposott fű, a háttérben látható óriási várkastélyokról meg ordít a Photoshop. Mindezt szerencsére ellensúlyozzák a remek színészek, de még így is megmarad emiatt az ember kellemetlen benyomása utólag, meg az érzés, hogy a Costner-féle (vagyis Kevin Reynolds-féle, merthogy ő rendezte, ha ezt számon tartja valaki) filmben mennyire eleven, ízig-vérig hangulatos helyszínek voltak. Scott meg csak rábízta az egész középkori angliát egy díszlettervezőre meg pár számítógéphuszárra. Kár érte.

A folytatásban: Robint Hood-remix és a történelem, meg az előzmények
[Tovább olvasom... →]

Már csak a koncert jellegéből adódóan is több nehéz figurára számítottam a Metallicán. Ezzel szemben, bár tényleg ott voltunk a barátaimmal végig - hat után jutottunk be, végighallgattuk mindkét előzenekart -, semmi komolyabb feszkót nem láttunk. Az emberek, főleg fekete/metallica pólós, 15-20 százalékban hosszú hajú férfiak, jó hangulatban álltak és préselődtek össze egyre jobban, mint a hering egészen kb. fél tízig, amikor az intrót követő hangrobbanás keretében elindult az össznépi pogónak is nevezhető őrjöngés.

Kellemetlen tömegjelenet a mosdóknál alakult ki, ott konkrétan attól féltem, sérülések is lesznek. A Puskás stadion küzdőterére ugyanis egy beton alagút visz át a karéj alatt, közvetlenül ez előtt ellenőrzik utoljára a jegyeket, és az ehhez kiépített kordonfolyosók mellett helyezték el a mobilvécéket egy szűk, szintén lekordonozott területen. Ezek így a lehető legrosszabb helyre kerültek, mert itt konkrétan egymásnak feszült a kifelé és befelé özönlő tömeg. Amikor ott voltam, éppen senki nem próbálta meg kontrollálni, hogy a bejövő, illetve a vécékhez befelé tartó és az onnan kiszabadulni próbáló tömeg valahogy szét legyen választva, mert amikor éppen nem érvényesültek a jobbra tarts szabályai, akkor nagyon gáz volt a helyzet.

Vissza a koncertre. Az előzenekarok viszonylag halkan szóltak, a Volbeat már egész jó volt, és találtak is kontaktust a közönséggel, a High on Fire csak zúzott egy nagyot a késő délutáni napsütésben. Vicces volt látni, ahogy utánuk a roadok ellepik a színpadot, és szépen kicsomagolják az igazi technikát.

A különösen jó az volt, hogy két szintes színpadot építettek a bandának, aminek a két rámpával ellátott emelvényének a tetején mindig látszott az énekes és a két gitáros, akik össze-vissza cirkáltak a rendelkezésre álló területen. Az emelvény alatt meg álcázott ajtókkal ellátott backstage, baromi jó megoldás. Vagy 8 mikrofon volt felszerelve az énekhez, három lent, három fent, és, ha jól láttam, kettő a két szélső kivetítő alatti részen, hogy Hetfield mindenhonnan oszthassa az igét a közönségben.

Ettől eltekintve a koncert nagy részét a tévén néztem: a két oldalsó mellett a színpad egész hátsó részét kivetítő foglalta el, ami baromi jó képminőséget adott. A mérete nem tudom, mekkora lehetett, saccra volt vagy 20 méter magas, és két 4:3-as kép szépen elfért rajta egymás mellett.

A koncert első blokkjában általam nem nagyon ismert számok szóltak, és az volt az érzésem, hogy belefullad az egész a basszusba, Hetfieldet meg nem lehetett hallani, legalábbis nem minden mikrofonon. A közönség ettől eltekintve önfeledt őrjöngéssel nyilvánított tetszést, én inkább kihúzódtam a mozgóból sima álló helyre, és a show feléig kicsit passzívan szemléltem az eseményeket. Körülbelül onnantól tűnt úgy, hogy javul a hangzás, és a húzósabb részeken már az álldogáló emberekre is átragadt a hangulat, jórészt annak köszönhetően, hogy James spanolta is fel a népet.

A banda nagyon is számon tartotta, hogy 11 éve voltak itt utoljára, és ennek megfelelően kaptuk a szöveget a frontembertől. “Last time you liked it hard. Do you still like it hard?” Összességében úgy tűnt, a banda nagyon élvezi a zúzást, és értékelték a közönséget, énekeltettek, hergeltek. Az egész buli egy nagy örömzenélésnek tűnt, ahol Hetfield többször biztosított minket arról, azért vannak itt, hogy jól érezzük magunkat, mert attól ők is jól érzik magukat.

A csúcspontok nekem a rengeteg pirotechnikával felvezetett One, az agyonjátszott, de még így is baromi jó Nothing Else Matters, a Seek and Distroy, és az egészen meglepő módon az ősidőkból elővett Motorbreath voltak. Vegyesen szólt minden a régi albumokról és az újról, összességében alig 2-3 számot játszottak el a Death Magneticről, azt hiszem.

Az elején engem nagyon idegesített a rossz hangzás, és bár az előzenekarokhoz képest a fő koncertre feltekerték rendesen a hangerőt, szerintem még mehetett is volna feljebb egy rovátkával, persze csak kristálytiszta hangzás mellett. Néha még egy-egy gitárszóló is beleveszett a hangzavarba, Hetfield pedig úgy tűnt, mintha kétségbeesetten tátogna egy-egy mikrofon előtt, ez hihetetlen volt. (Lehet persze, hogy néha kicsit csúszott a kép is.) Tapasztalt metálos barátaim viszont nem panaszkodtak, lehet, hogy csak én vagyok ilyen finnyás.

Kimerítő volt végigcsinálni is a bulizást úgy, hogy alig lehetett sörhöz, üdítőhöz jutni, mert míg a Volbeat közepénél ki tudtam még jutni, és vissza, utána erre semmi esély nem lett volna. Kicsivel mellettem egy ittas+/nagyon vicces kedvű srác elkezdett a kezdés előtt egy helyben állva vizelni, szerencsére engem nem talált el, de egy bőrkabátos, yuppie-kinézetű arc nagyon méltatlankodott, hogy levizelték. Persze ebből sem lett balhé, még az áldozat is csak visszafogottan puffogott, és nem azért, mert félnie kellett volna, hiszen a “pisis” arc és a barátai sem voltak fenyegetőek. Bunkóságnak bunkóság, de tényleg esélye nem lett volna a srácnak vécéhez jutni, főleg a kinti armageddonban.

A Metallica két órát játszott végig, ami alatt még így is sokan úgy érezhették magukat, kevés volt, persze akkora életműve van a csapatnak, hogy baromi nehéz minden jónak még a tizedét is belesűríteni egy koncertbe. A végén hosszan ünnepeltették magukat Hetfieldék, tapsoltak vissza a közönségnek, örültek, meg két marokra szórták a Death Magnetices pengetőt, dobverőt, ilyeneket, és összeálltak egy csoportképre, és megígérték, hogy nem kell rájuk újabb 11 évet várni Budapesten. Hát úgy legyen, ez tényleg ránk fért.

Nekem baromi jó élmény volt, csak a sokszor béna hangzás, meg a koncert felére elért fizikai kimerültség és kiszáradás miatt kevésbé katartikus: inkább csak néztem a show-t, kevésbé tudtam átélni. Most persze itthon még tovább szól a Metallica, el kell mélyíteni az impulzusok hatását, kihagyni meg bűn lett volna.

Ami nagyon szembetűnő volt, hogy mennyire jó koncertszámok a fekete album slágerei, na meg persze a Seek and Destroy, aminek a refrénjét James külön kérésére mindenkinek énekelnie kellett.

Update1: Több más beszámoló is megemlítette a rossz hangzást, ezek szerint nem az én fülem volt bedugulva.

Körülöttem az emberek, beleértve a haverokat is, ezt különös módon leszarták, és őrjöngtek, nekik akkora eufória volt az egész. (Berúgni, mint említettem, nem volt lehetőség, mi a jó állóhelyre hajtottunk.)

Update2: Azt viszont senki sem, hogy mekkora mázlink volt a ragyogó napsütéssel, majd a pár kósza felhőtől eltekintve teljesen tiszta égbolttal és a kellemes meleg idővel a koncert alatt, két felhőszakadás között.

Ez van, ha otthon ülök péntek este. Instant kamerás remix.

Az volt itt a probléma ezzel a posttal, hogy a Wordpress bookmarklet nem szedi valami jól a képeket, vagy legalábbis ez a fajta lopkodás több helyütt tiltva vagyon.

Avagy újabb érv a Posterous mellett.

Vagyis inkább elloptam a kezemmel, és feltöltöttem ide.

Mehehehe.

A Facebookon spontán információgyűjő akcióban kezdtem budapesti pizzaügyben azok után, hogy a kiváló Time Outban olvastam egy cikket a tökéletes pizzáról, ahol Bedéék azt javasolták, hogy - többek között - a New York Pizzától érdemes rendelni.

A cikkben röviden az állt, hogy pizzát csakis vékony, roppanós tésztával, frissen, a rendelős amúgy is valami kamu ehhez képest, de felsoroltak pár rendelős helyet, ami kivétel.

Én péntek este olvastam a cikket, csorgó nyállal, Ági szombaton, és ő már nem tudta megállni, hogy ne rendeljünk. Tartogatott némi kihívást a projekt, mert először is meg kellett alkudnom az NY Pizza diszpécserével, hogy egy vastag szállítmányt - 2 pizza, desszert, kóla (igen, ennyire lusta voltam szombaton) - kihoznak a körzeten kívülre, ráadásul Critical Mass alatt.

Az NY Pizza-thread

A cucc megjött, tényleg isteni volt, és tényleg elég lett volna nálunk Margharitát rendelni, mert ilyen változatban az a legfinomabb - nem hiányzott róla a többszörös kolbászréteg. Not to mention a kaja, azok után, hogy majdnem másfél órát vártunk rá, amire fel is voltunk készülve, hibátlan állagú volt, tányérra készen, melegen gőzölgött. Respekt. Vigyorgott is a futár rendesen, mikor mondtam neki, hogy “állítólag nálatok jó a pizza”, meg hogy “majd megmikrózzuk”. (Pár amerikai nyalánkságot még ki kell majd próbálnom náluk.)

Szóval betwittereztem az élményt, és jöttek is a tippek még arra, hol érdemes még kerek olasz tésztafélét étkezni Pesten (és Budán). Az egyetemista évek alatt Szegeden rendeltünk, és akkor még jó volt szinte akármi: emlékszem, 350-450 forintért hozták ki az életmentő étket a legolcsóbb helyi manufaktúrából, a Don Pepe maga volt a luxus, és különösen kedveltem a helyi “görög” pizzéria giroszhúsos feltéttel készült találmányát, ami egy görögsalival együtt leküldve volt tökéletes.

Pesten (és Budásn) viszont az elmúlt években nem sok jó élményem volt, főleg a (munkahelyre) rendelt pizzákkal kapcsolatban, ezért már majdnem el is szántam magam egy high-end fővárosi tesztre, amíg hétfőn délután be nem szédültem a szerkesztőség konyhájába, ahol egy választási hajrából méltatlanul ott hagyott Il Trenoból való bolognais példány jó 16 órát a levében szikkadt példányának három utolsó szelete fogadott.

Amikor lecsaptam a maradékra, egyből visszatértek az emlékek, és megvilágosodtam. Ismét rájöttem, hogy a pizza nem akkor a legfinomabb, amikor a kemencéből gőzölögve, mikromilliméterre pontosan az előírásos vastagságra nyújtott roppanós tésztával, tökéletes olasz szósszal és fűszerezéssel, mosolygó paradicsomszeletekkel ékesítve megérkezik a kockás abroszra. Nem.

A pizza akkor a legfinomabb, amikor az ember 10-11 körül, esetleg kora délután, félúton az ágy és az előadó között, sajgó fejjel, bedurrant szemekkel a szájába veszi az előző esti bemelegítésből a papírdoboz aljára száradt példányt, és az első néhány rágással ismét szétárad a szájában a kenyér, a sajt, a paradicsom, esetleg a sonka/szalámi/pepperoni/ananász kedves aromája, és szép lassan néhány egységgel feljebb tornássza az igen csak megcsappant életerő- és motiváció-értékeket.

Helyreállt ezzel a világ rendje. A jó pizza tehát az, amit még a kukából (pontosabban a kukába gyűrt pizzásdobozból) sem szégyell megmenteni az ember. A tökéletes szemétkaja, ami mindig képes arra, amire kitalálták.

Azért a Marzanóba meg a többi ajánlott helyre lehet, hogy elnézek még egyszer, de ezek után inkább másnapospizza-tesztet írnék a választékból.