geritwo

Ági jóvoltából eljutottam a Filmszemle megnyitójára, meg betáraztunk egy csomó szakmai jegyet is. A megnyitó önmagában nem olyan nagy élmény, lett volna éppen jobb dolgom, meg hangulatom sem nagyon volt hozzá, de azért, ha már lehetett menni, nem hagytunk ki.

Nekem sokat levont a dolog élvezeti faktorából, hogy nem ismerem a hazai filmszakma nagyjait, így nem volt részem örömteli filmesszpottolásban. (Andy Vajnán meg Jancsó Mikibácsin meg Török Ferencen kívül mást nem ismernék fel.)

Az esemény legfontosabb része az életműdíjak és a Mozgókép Mestere díjak átadása volt, itt láthattuk élőben Bacsó Pétert, akit már tolószékben hoztak be díjat átvenni, de még így is tudott szellemeskedni. Érdekes volt, hogy a szakma nagy öregjei semmit, de semmit nem pózoltak, leginkább csak elviccelték azzal, hogy tényleg, milyen öregek már, meg nem is tudják, miért, de köszönik, Bacsó meg egyenesen azt mondta, hogy igyekszik majd viszonozni. Szilágyi István - mindenki Lópici Gáspárja, ha szabad így fogalmaznom - egyszerűen nem is tudott mit mondani. Megtapsoltuk őket, meg meg is hatódtunk, ahogy kell, a díjazottak listája itt olvasható.

A feelingre még rátett egy lapáttal, hogy az idei szemlét Huszárik Zoltánnak szentelték. Róla egy riportfilm ment le a kivetítőn, színésznők, lánya emlékeztek rá, nem tudom, megvan-e mindenkinek, ő rendezte a Szindbádot, és szó szerint abba halt bele ötven évesen, hogy rossz fogadtatást kapott az egyik filmje. A riportfilm után zenekar jött a színpadra, és Bródy János vezetésével, kórussal a háttérbel eljátszottak egy szomorkás nótát, a Szindbád jeleneteivel a háttérben, “Egy ilyen élet nem járhat mindenkinek”, vagy valami ilyesmi refrénnel.

Ezek után, vagyis, egész pontosan, az élő videoklipet félbeszakítva jött a színpadra, de mit jött, majdhogynem robbant be a színpadra Törőcsik Mari, hogy pár mondatban megnyissa a szemlét. A szervezők azt találták ki, hogy szindbádos jelmezbe öltözött fiatalok árasztották el őt virágcsokrokkal, akik még a dal alatt vonultak be. Nem nagyon ült a poén, de az ováció így is hatalmas volt, Törőcsik meg olyan sugárzó, mint mindig, nem látszott rajta, hogy élet-halál között volt hetekig, ő olyan, mintha gyárilag kevlarmellénnyel látták volna el a sors csapásai ellen, amikor megszületett. Azért ő is megjegyezte, hogy “nagyon messziről jöttem vissza”. Újabb könnycseppek elmorzsol.

Persze, mindezzel együtt tipikusan magyaros volt ez a szemle-megnyitó: olyan kis keserédes, meg persze ez sem múlt el szakmai balhé nélkül. Ági meg csak nosztalgikusan gondolt vissza az előző évek pazar hidegtálas svédasztalaira, mert most csak szendvicsek voltak, meg aprócska sütemények. Persze szakmázni ezek mellett is lehet, jegyeztem meg, de mi nem szakmáztunk, csak élveztük, hogy ott lehetünk, mint aki belógott egy követségi fogadásra.