geritwo

Véletlenül úgy alakult, hogy mégis elvetődtem a Csokonai Művházban rendezett retró videojáték-kiállításra. Bár bűn lett volna kihagyni, eredetileg úgy nézett ki, nem fér bele a hétvégébe. Még épp a zárás előtt tomboltuk ki magunkat Kelttel, miután kitérképeztük, hol is van tulajdonképpen a legendás Csoki. (Ami régen bent volt a Puskin utcában, vagy összekeverem valamivel? Én ott voltam ‘93-ban Computer Karácsonyon.)

Sajnálom, hogy nem csináltunk most is komolyabb médiát, csak a lemerülő iPhone-nak lövöldöztem. Fantasztikus volt, könnyek szöktek a szemembe. A bőséges tárlatban tényleg minden létező videojáték és mikroszámítógép ott volt, amivel csak találkozhattam életem során, meg pár olyan is, amit eddig csak képen láttam, de nagyon szerettem volna megérinteni.

Ott volt az első gépem, a felemás emlékeket ébresztő Enterprise 128, ami már máshol gyakorlatilag kihalt, mire hozzánk behozta a Novotrade, meg sérülékeny joystickja, és lehetetlen csatlakozói voltak. Ott volt a nagy rivális Commodore 64, ami nekem sosem volt (bezzeg mindenki másnak, aki számított), a Plus4-es, amit a szomszéd srácnál nyüstöltünk, az apró ZX Spectrum, amiről én már tízévesen is tudtam, legenda, de a rádióamatőr szomszédom még azzal vezérelt valamit, a közös platformra épülő Videoton TV Computer, amit a nagyinál nyüstöltünk, a sokáig irigyelt Amiga 500 Plus, a fólia-billentyűzetes Primo… kész.

A kvarcjátékok között felfedeztem minden olyat, ami nekem, vagy a pénzesebb haveroknak megvolt alsó tagozatban. (Az elsőt még keresztapám hozta talán valami törökországi utazásból? Lefotóztam belőle egyet.) Fogtam végre a kezemben 1.0-s Game Boyt, meg egy olyan repülőszimulátort, amiért majd megőrültem harmadikban, mikor olvastam róla az Alfa magazinban, de élőben sosem láttam még. Játszottunk egymás ellen Kelttel egy parti Wizard of Wort. Toltam egy kis Sonic the Hedgehogot Segán, ami eddig szintén ismeretlen pálya volt. Láttam Populous 2-t Atarin. Tizenvalahány év után ismét bekapcsoltam az autofire gombot egy botkormányon. Eszembe jutott, milyen volt csavarhúzóval állítgatni a kazettás magnó fejét, hogy végre betöltődjön a Batman.

A Videoton-féle Pong elé már le sem mertem ülni, csak néztem, ahogy az arcok elmélyülten bámulják a képernyőt, és tekergetik a kontrollert. Nagyon meg volt dizájnolva az a gép, az oldalába illeszkedő kontrollerekkel, az [origo]-s cikkben van róla rendes fotó.

Nem is lehet felsorolni, mennyire jó ez a gyűjtemény, amit Sakmanék kiállítottak, igazából állandó hely kellene neki. A kiállítás visszaidézte bennem a régi, rossz tévétől/monitortól fejfájós délutánokat, amikor az ember kitartóan nyüstölt valamit gémet jobb high-score-ért az elfüggönyzött szobában, vagy a PC-s-szerepjátékos klubban, vagy a secenepartyn. Meg azokat a régi, gyerekként meglátogatott tárlatokat, amikor a világ valami új, és teljesen váratlan csodájába botlottunk bele (art, dizájn, technológia) az ehhez hasonló, lekesedésből meg random ötletekből összehozott eseményeken, akár teljesen valószerűtlen helyeken (például a sárospataki művházban, vagy a megyei könyvtárban, hogy hasonlót említsek).

Vicces volt látni a felnőtt, egykori HC gémer apukákat a kisgyerekeket sétáltatni, akiknek próbálták elmagyarázni, mi is az egész, meg miért kazettán, meg ilyen fura izéken van a program, amiből “nagyon kevés fér rá”. Valójában ez ma már, a terabájtos vinyók, meg a gigahertzes procik közül szinte felfoghatatlan. És ezeknek a cuccoknak a nagy része működik! Ott játszottak vele a mai gyerekek, ugyanúgy, mint mi.

A legsokkolóbb élmény az egy valójában soha meg nem valósult jövő egy darabkáját képviselő Panasonic 3DO Interactive gép jelentette, amelyen valami olyan, több játékosnak kitalált casual gémer cucc futott, ami úgy nézett ki, mintha begombázott japánok egyesítették volna a Szerencsekereket a Twin Peaks-szel 1993-ban - és lehet, hogy nem állunk messze a valóságtól. Meg kellett volna tudnom a címét.

Tőlem nincs is annyira a világvégén a művház, látogatni fogom az eseményeket. Scene-rendezvény például lesz hamarosan.

Saját fotógaléria itt.