geritwo

Vigyázat, ez egy giga-bejegyzés, avagy nagydolgozat hobbimról, a blogokról, a közösségi oldalakról, a civil médiáról, az ilyen-olyan megosztókról, a Twitterről, meg mindarról, ami erről az egészről régóta érlelődött bennem.

“Igyunk a civil médiára!”

- a szerző buzdítja blogger- és tettestársait a 2006-os Internet Hungary-n

Kezdetben volt a blog. Na jó, nem a blog volt kezdetben, de én úgy látom, hogy a bloggal kezdődött minden, amivel érdemes foglalkozni, amúgy civil médiaügyileg. Ez öltött ugyanis legelőször amolyan média-jelleget. Ez volt először újság-szerű, és ez volt az első, ami valahogy izgalmasnak tűnt.

Merthogy arról szólt, hogy van egy webes felületünk, ahová rendszeresen pakolhatjuk a tartalmat, a létező leglogikusabb rendszerezésben: időrendi sorrendben. Mi újság? Legfrissebb legfelül, mint ahogy a hírportálos hírfolyamokban, és ami a lényeg: van update, van frissülés, van változás, érdemes visszatérni, sőt, vissza sem kell, mert van RSS (2004 A.D., amikor bevonult a köztudatba), mindenki kapja a pinget.

Kezelni baromi egyszerű, gyorsnak gyors, és ugyanazon a paltformon, a weben jelenik meg, mint a legnagyobb sajtókiadványok, ergo ugyanannyi esélyünk van vele bármit is közölni a nagyvilággal – elvileg.

Ehhez persze közönségi is kell, és ki olvas először blogot? Hát persze, hogy a másik blogger. A blogokon beindult a hálózatosodás. Elkezdtünk kommentelni egymásnak, elkezdtük belinkelni egymást. Igen, 2004-ben én is úgy olvastam blogot, hogy mentem a szép emlékű blogringre, meg kattintgattam a sidebaron a tulajdon linkjeimet. Linkeket? A szó, amit keresek: blogroll! És megszületett a blogoszféra. Még a végén el is mentünk sörözni egymással.

A bloggal kezdtem, de nézzük, mi volt előtte. Mindenki csinált magának honlapot, ahová kiírtunk olyan menüpontokat, hogy „rólam”, „linkek”, „képek”, és a kedvencem, a „viccek”, és valami borzasztó wallpaperen volt az egész, valami béna formázással, meg lehetőleg sok animgiffel, és az életben le nem kopott róla az animáló „under construction”, amíg le nem törölte az egészet az egyetemi rendszergazda, miután lediplomáztunk…

Unalmas, poros, fárasztó, nehezen navigálható volt az egész. Ezzel szemben a blog azzal, hogy frissíteni kellett – mert ez a létezésének az értelme: előtted az üres lap, írd tele, majd nyomd meg a „publikálás” gombot! - , kilépett egy új dimenzióba, az időbe. Mozgásban volt. Nem is beszélve arról, hogy a blogszolgáltatók azért valami rendszert is adtak egyből az egésznek: már lehetett sablonra építkezni, volt kötött forma, nézett ki valahogy, nem csak a vad html-es szerencsétlenkedés ment.

Ne feledkezzünk meg a fórumokról sem, ahol a tömegek számára a közösségi élet, meg az ismeretlenekkel való sörözések elkezdődtek. A fórum értékes információforrás és tudástár lehet, viszont túlzottan rányomja a bélyegét a közösség. Alapvetően nehéz megtalálni benne az információt, eleve, ha hozzá akarunk szólni, vissza kell olvasni az egész belterjes csevegést, és be is kell illeszkedni, különben kidobnak minket. Vagy, ha nem kell beilleszkedni, az azt jelenti, hogy nincsenek szabályok, nincs moderálás, már csak a káosz van, szétfolyik az egész – átmegy offtopikba, aztán vége.

Ezzel szemben a blogon az ember tudja, mire számíthat: az információ nem csak időben, de többé-kevésbé tematikusan is rendezett formában jön elő. Egy bejegyzés – egy téma, akár még fel is van címkézve, és talán még címe is van neki. Az énblogon pár bejegyzés olvasása után kiismerhetjük a szerzőt, tudjuk, mire számíthatunk. A tematikus blog eleve egy adott témával foglalkozik, ott még könnyebb dolgunk van, de én legjobban a kettő keverékét szeretem: karizmatikus, jó tollú szerző, aki ennek-annak geekje, szakértője. Ezt olvasni olyan, mint egy tanítómester mellett üldögélni, és hallgatni, ahogy sztorizgat. Ezért szeretem Angelday hülyeségét: Mac, iPhone, gasztronómia, utazás, macska, Mac, iPhone, videojáték, meg fingás és kakálás. Tudom, mit kapok, érdekel (leszámítva a fingást meg a kaki-témákat).

Újságíró szemmel nekem elsőre azért tűnt izgalmasnak az egész, mert úgy tűnt, itt van egy univerzális webes eszköz, amivel mostantól az emberek tömegével ontják majd a tartalmat, fedik majd fel a hétköznapi életük részleteit – vagyis olyan dolgokba láthatunk bele, ami eddig a csatos könyv mélyén lapult, az ágy alatt, vagy nem beszélték ki. A valóság, a hardcore jelen, egyenesen a számítógép mellől, a hálószobából.

Ehhez jött aztán hozzá, hogy a bloggerek nem csak a szürke átlagemberek közül kerültek ki. Akadtak közöttük értékes szemtanúk, a történelem krónikásai, mint Salam Pax, a belső szemtanú Bagdadból az amerikai invázió idején, meg olyanok, akik semmi különöset nem csináltak, csak egy egzotikus, vagy az egyszeri halandó által megközelíthetetlen közegből juttattak ki információkat. Itt gondolhatunk akár a nyilvános lefejezésekről tudósító szaúdi bloggerekre, a szakmai titkokat felfedő botrányos orvos-bloggerre, vagy akár a TV2 jótevőjére…

Sokan persze a blogoló celebekre buktak, no meg ott volt a miniszerelnökünk. Ez már egy másik része a dolognak: a közénk leereszkedő híresség, aki a blogolással trendivé válik, és építi is az imidzsét – és esetleg még érdekes is, amit ír. De ugyanígy, a lentről felkapaszkodó kisember számára is fontos eszköz lehet a blog, ha például tudatosan szervez mozgalmat, épít közösséget, vagy egyszerűen csak szeretné hallatni a hangját. Erre nálunk a Bombagyár egy jó példa: a szélsőjobb, úgy általában, hatékonyan használja a webes eszközöket, még ha csak a holdkór, a kognitív disszonancia fokozására is.

Van egy érdekes aspektusa annak, hogy miért vált fontossá a blog, mint eszköz, és a blogoszféra, mint közösség, úgy általában – és ez kicsit kapcsolódik is az előzőkhöz. A bloggerek egész egyszerűen egy új színterét nyitották meg a nyilvánosságnak. Ez csak a jéghegy csúcsa, az elit krémje, akiről elmondható, de bizony sokan fontos véleményformálóvá váltak. Kinőtték magukat azok, akik figyelik, követik az aktuális eseményeket, és érdemes is odafigyelni arra, amit mondanak. A dolgok mögé néznek, vitáznak, témáznak. És gyakran azért is fontosak, mert egy újságírónak, ahogy mondják, öt perc alatt kell szakértővé válni egy témában – egy adott blogger meg eleve lehet, hogy egész életében azzal a szakterülettel foglalkozik, amibe beleszól. Vagy csak ez a hobbija, de éppen lehet, hogy jobban tudja.

Kialakulhatott volna ez már az ezredforduló előtt, a fórumok fénykorában – de kellett hozzá az, hogy az információ ne egy topikokra tagolt, zárt rendszerben keringjen egy diskurzusban, hanem valami normális formában, épkézláb módon megírva, elérhető helyen prezentálva legyen a weben. A blog inkább személyes műfaj: az egyszeri megmondóemberre vár. A fórum inkább a közös tudást – vagy hülyeséget… - hozza elő. De tegyük hozzá: a blogbejegyzés sem ér véget az utolsó mondat végére tett ponttal, mert a hozzászólásokban átmegy fórumba, párbeszédbe az adott témáról. És gyakran itt kerül elő a lényeg.

Kialakult ezzel tehát egy új, igencsak vibráló színtér, egy pszeudo-valóság a maga témáival, kérdéseivel, tartalmaival – mégpedig igen bőséges tartalmaival, és esetenként, mint említettem, nem is lebecsülendő tudásával. A mainstream média pedig jó ideig szart bele az egészbe, pedig ez a közeg jelentős figyelmet tud magára irányítani - már csak azért is, mert olyan témákkal foglalkozik, vagy olyan nézőpontból, amivel és ahogyan más nem.

Pedig ahogy egyre többeknek válik a web a napi betevőjükké, és ahogy egyre sokrétűbb, egyre érdekesebb témákat találnak itt meg, úgy zabál fel ez a szcéna egyre nagyobb részt a hagyományos média közönségéből. Hol is járunk? 2006? 2007? 2008? Nem, inkább talán 2005… ez már akkor jócskán beindult.

A legjobbak persze eszméltek: a VNet a kedvenc példám, ahol egy-egy szakterületre (IT-biztonság, jog, Windows, Apple, stb.) állították rá a megfelelő szakújságíróikat, hogy vérbeli bloggerként, rövid, velős, idézgetős, megmondós formában szedjék ízekre az adott témát.

A blogot sokan szubjektív műfajnak, egyfajta publicisztikának tudják be: az átlagember által elkövetett fikázás-nyavalygás tényleg ilyen. Azt hiszem, Tóta W. kapcsán ment is a filózás arról, , hogy a blogoló publicista micsoda: publicista, vagy blogger? Mitől ez, mitől az? Szerintem a téma felvetése is hülyeség: a publicista publicista, és kész, csak éppen egy korszerű eszközzel publikál. Blogger pedig attól lesz valaki, hogy blogot ír, noha a klasszikus felfogás szerint a blogger minden esetben a nép gyermeke. De ebbe tényleg nem érdemes belemenni.

A jó blogger pedig nem olyan, mint egy publicista, hanem inkább olyan, mint egy szakkommentátor. Lecsap azokra a témákra, amik fontosak neki, mert érdeklik, ért is hozzá, tehát értékeset tud hozzá tenni – és ha igazán jó, akkor van is hozzá tolla, stílusa. Ennyi. Ilyen bloggereket kellene tömegével csatasorba állítania az újságoknak ahhoz, hogy ott legyenek a fősodorban. Nem blogoló publicistákat, hanem szakbloggereket, akik olyat adnak az olvasónak, amit más nem.

Vannak is erre jó példák. A Serbija Insajd szerzője már a Délmagyarnál ír. Az [origo]-nak dolgozik a Sorozatjunkie stábja. (Figyelem! Niche téma! Netről letölthető, amerikai sorozatok, amit a legtöbben angolul néznek! De milyen jól nyomják! És mennyire kell!) Salam Pax pedig évek óta a BBC-nek tudósít – de ő már inkább csak imázsában blogger.

Közben azért változott az is, amilyen eszközökkel csináljuk a médiát, és főleg ezért kezdtem el írni ezt a bejegyzést. Egy ideje (2005?) az embernek már nem fotóblogja van, inkább csak fotóstreamje. A szervező logika ugyanaz: lehet mindig felnyomni a legfrissebbet a netre, időrendi sorrendbe rendezve, keresztezve tematizálással (mappák, címkék, témák).

2006, berobbantak a videomegosztók. Sajnos a videó nehéz műfaj. A podcastot már nem is emlegettem, mert nálunk nem lett népszerű: leginkább zenei mixeket nyomtak az emberek, de azt is kevesen. Már abban is sok a munka. A videóban még inkább, kevesen is állnak neki videoblogolni, profi, igényes munkákat készíteni.

A videó viszont legalább látványos, ezért hálás műfaj akkor is, ha csak bedigizzük a Vágási Ferit a Szomszédokból, meg kirakjuk a hülye seggre esős videót. Az egész leginkább egy sajátos keveréke lett az egykori házivideós bakiparádénak, amit a Pro7-en néztünk, amíg nem volt itthon kábeltévé, csak a német műholdasok, meg egy amolyan újrafeldolgozósdi, mutogatósdi: ezt nézd, baromi jó! Szalacsi, balhék a Mónika showban, seggre esős videó…

Van azért egy fontos, dokumentáló-archiváló, figyelemfelhívó, szemtanú-szerepe is a dolognak. Médiaesemények is kikerülnek a YouTube-ra: például amikor Paul Potts megríkatja a közönséget, Paudits Béla kiakad a reggeli magazinműsorban, vagy lovasroham indul a Deákon a tüntetők ellen, ilyenek.

2007, elterjedt itthon a Twitter. A „csiripelés” már egyenesen közösségi-hálózatos formában indul: bejelölöm, kit követek, és vica versa. A 140 karakteres üzengetés elveszi a blogtól a feszültségoldó szelep szerepét: ami a szívemen, az a számon, már nem kell beloggolnom a bejegyzés-szerkesztőbe, és bajlódnom a címkékkel, meg mindennel, csak gyorsan kitolom világba… Emiatt sokan kevesebbet is írunk. Itt lehet azonnal reagálni, a lényeg belefér, a link – a hivatkozás - belefér, és azonnal jön is a válasz. Már nem kommentben beszélgetünk egymással, hanem csiripelünk.

2008, robban a Facebook. Folyamatos időelb*szás, szórakozás a kvízekkel, ismerősök halálba pingelése, folyamatos interakció. Kényelmes, komfortos, az otthon melegével bíró közeg. Kit érdekel, mi van odakint, a rideg, kietlen interneten? Itt van mindenki bent, aki számít.

Igen, sokaknak ezt jelenti az iWiW. Meg mellette nyilván e-maileznek is, meg nézegetik a híreket a Kapu.hu-n, és ennyi. Az iWiW rendeltetése is az, hogy kapcsolatban tartsa az embereket. Itt lehet megtalálni az egykori fősulis évfolyamtársat, ide lehet feltolni a képet az új verdáról, az esküvőről, a gyerekekről, hogy mindenki meglássa. És itt, szerintem, baromira nem alkalmazásplatformra lett volna a legnagyobb szükség: ezeket az alap szükségleteket, és az azokat kielégítő funkciókat kellett volna továbbgondolni. Terjed is erről egy körüzenet, és egyet tudok érezni a szerzőkkel. Monduk az alkalmazások szerzői talán felfedezik a lehetőséget, és betömködik a lyukakat.

2008-ban robbant a Google Reader. Az RSS-olvasó, ami lehetővé teszi a tartalmak egymásnak való ajánlgatását, megvitatását, kicsit újrafeldolgozását. Ez is egy jelentős funkciót vett el a blogtól: én alapvetően azért kezdtem el blogolni, hogy legyen egy felületem, ahol a külvilágra reagálhatok. Erre most itt a Reader. Megint csak egy zárt, kényelmes, otthonos, barátságos közeg. Hálózatosdi és párbeszéd, bevonva a külső tartalmakat. Persze ki is megy a webre, de az már a legkevésbé érdekes, hiszen a Readerben is az interakció az élmény kulcsa. Megint csak: kit érdekel, hogy mi van a weben? Mi itt vagyunk idebent.

Valami ilyesmi – 2009! - a Tumblr is. Találok valamit, katt, publikálom, hozzáteszem a megjegyzésemet. Valaki jön, katt, ő is publikálja, esetleg hozzátesz még valamit, én meg visszakapom, mert követjük egymást. A Readerhez képest nyitottabb, hiszen végtére is a weben jelenik meg a produktum, de a szolgáltatás jellegéből adódóan mégis eléggé hálózatosdi. Szerintem valahol a blog újra feltalálása, ami valahogy nagyon későn jött, és azzal az érdekes, kopirájtra meg minden hagyományos jogi vacakolásra teljesen érzéketlen, hogy akkor most kié az a tartalom. Meglátom, és én is továbbadom, kész.

Nekem nagyon tetszik a koncepció, ha ez már létezik 2003-ban, biztosan rákapok. Viszont azt kell tapasztalnom, hogy kényelmetlenebb használni, mint amilyennek látszik – és, a természetéből adódóan, baromira redundáns. De sokaknak bejön, és tényleg jó, ha az ember lusta írni. (Ennek a bejegyzésnek az írása ezen a ponton az utómunkával együtt már legalább egy órája tart…)

Itt tartunk most. Van a jó öreg fórum, amiben bányászni kell. Van a blog, ami akkor érdekes, ha jól írják, ha van saját mondanivaló, és/vagy, ha van nagy szakértelem. Van a Twitter, ahol ott vannak a haverok, ott zajlik a diskurzus, és igen, már ezen is értékes információk jutnak el hozzánk a nagyvilágból – lásd Irán. Van a Google Reader, amit az érett hírfogyasztók használnak, és baromi jó közösségi tér lett belőle. És ezen keresztül el is jut hozzánk, amit a Tumblerezők összebotlanak, akarom mondani, összehordanak. Meg minden más fontos stream, hála az RSS-nek.

Konklúzió? Az nincs. Csak annyit akartam mondani, hogy így mennek a dolgok. És bocs, ha kihagytam valamit – tegyétek hozzá kommentben.

• Ajánlott, aktuális olvasmány még a témában: Miért bénáznak a hazai online lapok a blogokkal? by Pollner
• Tudom már, mit hagytam ki: Ustream.tv és társai, videó élőben