geritwo

Most átmegyünk szöveges blogba, bízva a tömör elbeszélés erejében. Már csak azért is, mert bár fotókkal akartam mindezt megtámogatni, retusálni borzasztóan sokáig tart.

Az elmúlt hetekben eljutottam Soltvadkertre, a Kiskunság közepibe. Nekem teljesen ismeretlen volt a vidék: autóval egyszer mentem át ott. Nagyon kellemes fürdőhely van a város tavánál, és a Szent Korona cukrászda sem semmi a maga kilométeres fagylaltospultjával, de ami ennél fontosabb, egyik volt évfolyamtársamnak köszönhetően, aki leszervezte a borkóstolót, felfedeztük az igazi helyi értéket a Font pincészet borainak formájában.

A Font jelenleg a kettes számú helyi brand a Frittmann mögött, afféle titkos favorit, nekem pedig nagyon bejött, mert bár eddig előszeretettel fuldokoltam testes, barikolt (vagy barrique? vadevör) vörösekben, kicsit eluntam őket, és annál nagyobb élvezet volt felfedezni az Alföld reduktív, robbanó gyümölcsízzel támadó fehérborait.

Konkrétan eddig azért nem ittam fehéret, mert nem találtam meg benne a boromat. A világszerte tömegkedvenc Chardonnay-t nem szeretem, a csajok kedvence, a Cserszegi nálam szintén mérsékelten befutó, talán még ilyen-olyan Pinot Gris-k meg rizlingek bejöttek, de ennyi. Most viszont megvan az új kedvencem a Kövidinka formájában, ami, mint megtudtam, egy elfeledett, régi magyar klasszikus.

Rosé meg többé-kevésbé bármikor belefér. Ajánlom a Font borokat mindenkinek, a CBA-ban már lehet kapni tőlük ezt-azt, és van pesti borkereskedés is, ahol árulnak, de érdemes otthon is meglátogatni őket.

A bor mellett láttam igazi kunsági homokvihart, meg megtapasztaltam, hogy az a vidék nem egészen olyan, mint amilyennek elképzeltem: a végtelen pusztaság helyett szinte klausztrofóbiás lettem a szűk, erdőkkel-ligetekkel szegélyezett, keskeny alföldi utakon.

A másik meghatározó élményem a Balaton volt. Egy hét alatt autóztam a tó körül vagy 450 kilométert, bejártam és fel- vagy újra felfedeztem egy csomó helyet Tihanytól Kenesén át Boglárig. Ezek egy részéről vagy volt valami halovány gyermekkori emlékem, vagy csak valami elképzelésem.

Most volt benne tóparti henyélés, városnézés, éjszakai bulifeeling McDrive-val, sok minden, és annyit nyargalásztam az M7-esen, mint aki a környéken ingázik. Igazán soha nem tudtam megkedvelni a Balaton környékét, mint olyat: a rendezetlen üdülőtelepekkel felduzzasztott, túlzsúfolt, de egyébként álmos falvakat, városokat, a Zimmer Freies, vurstlis, lángossütős magyar poszt-gulyáskapitalista közeget, a kóla- és rágógumi-automatákkal körbepakolt (múlt)századelős dísztereket, állomásépületeket, mólókat.

Most viszont új kedvencemre találtam itt is: régen, nagyon régen jártam a déli parton Siófoktól délre, az elmúlt években csak ott, Tihanyban (Internet Hungary) vagy Füreden, vagy az északi parton nyugatabbra fordultam meg. Balatonföldvár, Lelle és Boglár viszont megtetszett, egyrészt azért, mert új felfedezések voltak, másrészt a gyönyörű panoráma és a kellemes strandok miatt. Arrafelé még vissza akarok menni.

A nyaralás alatt lőttünk a partról Ágival vagy száz naplementés és több száz egyéb képet, ezek vannak még feldolgozás alatt. Nem tudom, mikor győzöm majd, mert most szívesebben csinálok olyat, amihez nem kell számítógép, amikor nem dolgozom. Ennyiben jó volt az iPhone: nem voltam elvágva a külvilágtól akkor sem, ha éppen nem gubbasztottam a noti előtt. Most kellett visszaadni a T-s szolgálatit, de beruházni saját példányba éppen nem nagyon megy.