Sajnos a hangosítás a koncert kétharmadáig csapnivaló volt, volt gerjedés, eltűnő vokál, és csukott szemmel az sem tűnt volna fel, hogy négy darab gitáros tartózkodott a színpadon. Én nem nagyon ismerem a Maident, igazából 2-3 éve hallgatom, így egy műkedvelő nyugalmával szemléltem a produkciót, és azt vártam tőle, hogy majd szép lassan beőrülök, de ez nem jött össze. A kedvenceimet csak a koncert vége felé vette elő a csapat - Fear of the Dark, The Number of the Beast -, előtte a közepesen unalmas, ugyanarra a témára épülő számaikat nyomták.

Bruce Dickinson hangja és lénye nagyon élvezetes volt még így is, főleg amikor az elején és a végén kommunikált a közönséggel, üdvözölte az újoncokat az Iron Maiden-családban, és némi rakendroll-cirkuszt is bedobtak óriási Eddie-élőbábuval meg füstölgő ördöggel. De jobban szerettem volna, ha egy slágerparádét hallunk tőlük, szerintem a közönség is lelkesebb lett volna: a nagyon húzós slágereken kívül kicsit lapos volt a hangulat, és bár nagyon vártam, de volt a repertoárban a Trooper, amiről pedig azt hittem, kötelező.

Ami viszont tényleg kiborított: a színpadi fénytechnika élvezetét nagyon zavarta az oldalt lévő  óriási kivetítő, amin végig Snickers-reklám ment, vagy mi, és a kajáldák felől a színpadig terjengett a flekken szaga, amire még Dickinson is tett megjegyzést (it’s a torture hogy hotdogszagban kell játszani vagy mi). Nevetséges, ahogy így érett szemmel az egész vurstlifesztivál a mindent elborító brandelt kioszkokkal, a bejáratnál sorfalat álló reklámemberekkel. Pénzszagú nagyvárosi búcsú az egész fesztivál.

Egyébként az első néhány pohárig - fáradtan mentem ki - nehezen bírtam elviselni a körülményeket, főleg a rengeteg sorbanállást, de a Magic Mirrorban aztán baromi jó bulit csapott Infra, és amikor már eléggé lendületbe jöttünk az ott begyűjtött, vicces kedvű Fidóval (állítólag valami barátaival jött a melegsátorba, de nekem gyanús volt ), még megnéztük a közönségkínzással kezdő Soerii&Pooleket, aztán haza. Azóta is az Elton John meg a Fear of the Dark megy a fejemben felváltva, ma pihenek.

Lott annak idején rasszista kijelentéseket tett egy washingtoni politikusbulin, jelesül Strom Thurmond szenátor századik születésnapján, méltatva a Szenátus doyenjének egykori szegregáció-párti politikáját, ahol a sajtó átsiklott ezen, pedig élőben adta az egészet a tévé - tulajdonképpen a bloggerek is a tévé előtt halloták, hogy jobban szeretne egy rasszista rendőrállamot.

A közös pont az, hogy mindkét esetben a bloggerek kezdtek el először puffogni, hogy hé, téma van, ami aztán az érintettek lemondásához vezetett.

A történet úgy kezdődött, hogy visszatértében kíai útjáról Köhler váratlanul leszállt Afganisztánban. Nem utolsósorban azért, hogy személyes jelenlétével legalább erkölcsi támaszt nyújtson azoknak a német katonáknak, akiknek afganisztáni jelenlétét egyre több kétség övezi odahaza. Majd úton hazafelé, a repülőgépen interjút adott a német közszolgálati rádiónak. A katonák külföldi bevetését ellenző közvéleménynek azt is meg kell értenie – hozta szóba röviden –, hogy az exportfüggő Németországnak végszükség esetén katonai eszközökkel is meg kell védenie a kereskedelmi utak szabadságát.

…

A május 22-én elhangzott interjút a profi sajtó mégsem kapta föl. Nem így a civil média. Egy blogger röviddel az interjú után feltette a kérdést az interneten: „Köhler úr tényleg gazdasági célokért kívánná bevetni a hadsereget?” Más civil méltatlankodók folytatták a bírálatot, sőt egy névtelenségbe burkolózó blogger alkotmánysértés címén terjedelmes büntetőfeljelentést helyezett el az interneten. Egy média szakos egyetemista pedig nekiment a profi sajtónak: mi az, hogy még egy kis hír erejéig sem foglalkoznak ezzel, pedig címlapsztorit érdemelne.

Előbb az internetes újságok kaptak észbe, később nyomtatott változataik is megtalálták maguknak a témát, míg végül a hamburgi Der Spiegel hírmagazin valóban címlapjára tette az államfőt.

via HVG

Érdekes, hogy Lott esetében az első Google-találatként megjelenő CNN-anyag sem említi a bloggerek szerepét, csak miután a zajongásuk után politikusok is megszólaltak az ügyben. 2002 decemberét írtuk akkor, és persze még nem sokat mondott volna a népnek az a kifejezés, hogy blogger, noha a közösségi médiának abban volt szerepe, hogy a Lott rasszizmusát negligáló hírszerkesztőkkel szemben ők addig-addig rágták újra a sztorit, és keresték elő a szenátor régebbi csúnya kiszólásait, hogy végül a dolog tényleg téma lett a mainstreamben.

That the blogs provided, almost overnight, that “short course on Dixiecrat politics” (a Lott által méltatott rasszista politikai irányzat - geri) was one reason they could play corrective to the news machine. It happens to be one of the properties of the weblog system at this stage, especially the political blogs that touch the membranes of professional journalism most often (Marshall, Atrios, Reynolds, the Daily Kos, Andrew Sullivan, Mickey Kaus, Cal Pundit are some examples.) The blogs don’t originate much, but they are quick to import knowledge that is often missing from the news. In this—and the “acid commentary”—lies their originality.

Via PressThink.

A két buktatás azért érdekes, mert demokratikus viszonyok között történtek, és nagy erejű politikusokat értek utol. Ellenzéki mozgalmak esetében elég más a felállás, mint ahogy azt Iránban is megfigyelhettük mostanában.

Mostanában viszont a Posterous (értsd: a mikroblogging) meg a jó öreg Twitter egyre inkább felzabálja a témákat. Ugyan postolgattam ide is bookmarklettel, de rájöttem, hogy a mikroblogon azért mégis jobban esik szemetelni, mint itt, a “komoly” irományok között, rendesen írogatni viszont lusta voltam.

Két fontos dolgot viszont meg kell említenem. Az első, hogy végre eljutottam a miskolci Operafesztiválra, ami azóta, hogy az egyetem, majd a munka miatt elhagytam a várost, most jött össze először. Az Észt Nemzeti Opera Wallenbergjét néztük meg, ami emlékezetes élmény volt. Bár az első felvonás nagyon klisés, és a kortárs opera, főleg olyan gagyi librettóval, mint az első felvonásban, áriák nélkül egy kínszenvedés, a második, no meg az Eichmannt éneklő faszi, és a színpadkép, meg a nácik lézerkardjai kárpótoltak mindenért.

A második, hogy aki Egerben jár - ott folytattuk a vidéki kiruccanást vasárnap, mert a barátaim szerint Miskolc ehhez képest snassz, tóra az árvizek miatt nem lehetett menni, a fesztiválhangulat pedig csak estérre szabadult el a városban -, feltétlen nézze meg a várban az 1552-es állapotot megjelenítő 3D-s animációt. Néhol kicsit esetlen a dolog, például az alkotók - tipikus 3D-s animátor hiba - szeretnek az objektumaik öncélú forgatásában tobzódni, és szerintem a középkori városban nem volt olyan sok fa, mint itt a modellen, de nagyon látványos.

A vár alatti utcából nyíló Palacsintavár nevű étkezde óriáspalacsintáit is merem ajánlani, a bazilika alatti borozóban pedig - a Líceum felől a főlépcső mellett balra - meglepően jó fröccsöt lehet inni. Konkrétan almaillatú olaszrizlinget kevertek a barátaimnak a bubis vízzel, de így is hibátlan volt, Pesten ilyen nincs, és életmentő volt a kánikulában (bár én csak megízleltem, mert vezettem).

A bekötés megtörtént, netezni egy Fiber Power 15 csomagot kértem, meg hozzá Digitál Bronz TV-előfizetést (amennyit én tévézek, ez bőven elég, a csatornák kb. 1/10-ét néztem eddig fél másodpercnél tovább). Ez így együtt akciósan havi 7000 forintba került, ingyenes bekötéssel, és ezzel együtt el is búcsúztam az itthoni vonalas telefonomtól, amit korábban már ingyen tartottam a Datanetnél, de nem volt hozzá kábeltévém.

Szóval havi 7000, kevesebb mint eddig, jobb sebességgel, csomó tévéadóval, vonalas telefon meg már minek, tök jól éreztem magam. Aztán jött májusban egy 9258  forintos számla.

Ezt nem értettem, de kicsit hanyagoltam a dolgot - valahogy nem úgy jött ki a lépés, hogy intézkedni tudtam volna.  Nem is fizettem be a csekket, tudom, jól bemutatkoztam az új szolgáltatómnál, de rendszeresen hanyag vagyok.

Május végén aztán meg is jött a várt 7000 forintról szóló csekk, és mindkettő a fiókomban várt, amikor megcsörrent a telefon. Egy kedves értékesítő hölgy keresett, aki közölte, hogy mivel az én áprilisi számlám ugye 9258 forint, ezért nekem még járna mittomén milyen vonalas telefon-előfizetés, esti ingyenes beszélgetéssel.

Vagy háromszor kellett neki elmondanom, hogy igen, az én április számlám tényleg 9258 forint volt, de ezt nyilván ők b*szták el, mert amúgy havi hétezerért kérem szépen továbbra is a tévét meg az internetet, és szó sem volt itt semmiféle vonalas telefonról. Ezt így jól megbeszéltük, közben vagy háromszor elismételte ő is a “de önnek jár” és “ingyenes telefonálás” varázsszavakat, többet nem jegyeztem meg belőle.

Először persze örültem, hogy tudják, hogy elszúrták az összeget, jön majd a bocsánatkérés, sattara. Ehelyett megpróbálnak egy ilyen olcsó húzással rám sózni még valamit, amit soha nem is kértem! Konkrétan azzal végződött a beszélgetés, hogy akkor elnézést a zavarásért, és beszéljek ÉN az ügyfélszolgálattal a számlázással kapcsolatban. Na kösz szépen…

Ezek után még úgyse fizettem be a csekkeket, ma viszont, ha már úgyis arra jártam, elballagtam a Kinizsi utcai ügyfélszolgálatra, hogy akkor beszéljük már meg személyesen. Ott jött a következő pofon.

Nekem ugyanis tényleg 9258 forint az első fizetendő részletem, de nem azért, mert elrontották volna az összeget, vagy annyi lenne havi számlám - mint azt az értékesítő állította! -, hanem azért, mert a cég minden hó tizedikétől számláz. VAGYIS az egy hónapra fizetendő összeg 7000 forint minden hónap 10-től következő hónap 10-ig, vagyis április 10-től május 10-ig, DE erre az április elsejei bekötés miatt jön még tíz napra 2258 forint április 1-től 10-ig, vagyis az első csekken nem 30, hanem 40 napi összeg áll. Korrektül, vagyis senki nem írt el semmit, csak én voltam tudatlan.

Hogy ezek után hogyan JÁR nekem a mittoménmilyen telefon-előfizetés? Hát sehogy. Persze szívesen rádumáltak volna, ha már egyszer vagyok olyan hülye, hogy nem ismerem a cég számlázási rendszerét. Vagy nem tudom, mégis hogyan képzelték.

A szolgáltatással azóta hálistennek semmi probléma nem volt, a tartozást rendeztem, de ha ez szándékos húzás volt a cég részéről, akkor gratulálok az értékesítési osztálynak… Ha meg véletlen, akkor elég érdekes.

Robin Hood nem nemes, csak egy ügyeskedő zsoldos, Oroszlánszívű Richárd nem a felmentő sereget hozza János ellen, mert még az elején kipurcan, a nottinghami sheriff még nem a főgonosz, hanem egy töketlen pojáca, Lady Marion pedig nem hamvas szűzlány, hanem egy vénlányból lett, MILF-korú elhanyagolt özvegy. Valahogy így néz ki az alapállás Ridley Scott Robin Hoodjában röviden, ami egyébként egy sodró lendületű, nagyon szórakoztató kosztümös kalandfilm.

Maga a sztori deklaráltan a Robin Hood előzménye, de valójában a történetnek ebbe a részébe bekerült néhány olyan momentum is, ami eddig a későbbiekben zajlott le, vagy - lásd Richárd király halála - már egyáltalán nem fog, szóval jó nagy lesz a kavarodás, de pont ettől olyan szórakoztató. Az ember várja az ismerős elemeket, amik aztán teljesen máshogy kerülnek elő, vagy egyáltalán nem. Az emiatt fanyalgókat egyáltaáln nem értem, hiszen pont úgy nagy élmény a film, ha az ember nem tudja, mit kap majd az arcába - és a fentiekkel még nem lőttem le túl sok poént, hiszen pont az az élmény, ahogy ezt az egészet látjuk kibontakozni.

Főleg azért, mert a filmet az ötletes rebootolás mellett a remek casting viszi még nagyon, de nagyon. Én sosem csíptem különösebben Russel Crowe-t, a Gladiátort úgy, ahogy van, egyenesen röhejesnek tartottam, de itt nagyon a helyén van a simlis haramiát, majd önjelölt arisztokratát játszó fickó. Úgy tűnik, a színészeknek ki lett adva, hogy szexi óangol akcentussal beszéljenek, ez is nagyon tetszik. (Persze csak az érthetőség határain belül.) Hood cimborái közül kiemelném a fizikailag is óriási Kevin Durandt, akit a LOST-os szereplése óta szerintem mindenki csipáz, de minden fontosabb szereplő nagyon élvezetesen alakít. Cate Blanchett mint Lady Marion, vagy Oscar Isaac, mint a flegma, cinikus János herceg/király, vagy az ő anyját, Aquitániai Eleonórát alakító Eileen Atkins egyenesen zseniális, de szinte mindenkivel kapcsolatban jár a főhajtás a casting directornak.

A Hood féle vidám macho csapat, akik a keresztes hadjáratból hazatérve próbálnak otthon boldogulni (Merry Men rebooted, hiszen nem otthon ismerkednek meg Robinnal) végig laza, belevaló dolgokat művel a filmvásznon, laza beszólásokkal fűszerezve az eseményeket. Sajnos ahogy a sztori kibontakozik, annyiféle szál jön még be, hogy ők egy kicsit kikerülnek a fókuszból, de mivel a többiek is jók, ez nem katasztrófa.

Ridley Scott sztorija pedig nem a sherwoodi erdőben való rabolgatásról szól: ilyen csak egyszer van az egész filmben. Olyannyira máshol van a fókusz, hogy a klasszikus feldolgozásokban a főellenségnek számító nitthingami serif itt csak egy epizódszerepet játszó balfasz. (Na nyilván majd a folytatásban magára talál… ) Hood és társai ugyanis egész Angliát mentegetik a Fülöp Ágost által elindított, János elleni összeesküvéstől, így a nottinghami Loxley-uradalom mellett London, a Tower a másik fő helyszín. Az erdei üss-és-fuss típusú rajtaütések helyett lovagi csatákat, várostromokat láthatunk.

Az egyetlen dolog, ami nekem kevésbé tetszett, az a díszletek és a helyszínek kialakítása. Az előző nagy Robin Hood-feldolgozásban, a Costneresben, amit még sokat fogok emlegetni, megjelent ugye a nagyon stúdiószagú Jeruzsálem, majd szép britanniai vágóképekben láthattunk kergetőzést, lovas üldözéses jeleteket, bazi nagy várat, stb.

A Ridley Scott féle Robin Hood világa viszont színpadias. A londoni Tower rendben van - lehet, hogy egy az egyben nyúlták a Tudorok belsőépítészeti készletét -, az angilai falvak, várak, uradalmak viszont úgy néznek ki, mint amit tegnap raktak oda egy tisztásra, és aztán action! foroghat a kamera. A leggázosabb maga Nottingham, ami egy nem túl széles, rendszerint a levegőből fényképezett erdősávból, egy völgyben lévő gazdasági épületekből, meg egy domb tetején épült kastélyból áll, közötte frissen felszántott domboldallal.

Az egésznek semmi hangulata, a színészek ugyanabban a ligetben cirkálnak órákon át beállításról beállításra, sehogy sem kel életre a dolog. Később van ugyan pár szép külső helyszín a nagy csatajelenetekhez, de mindenhol máshol érződik a frissen letaposott fű, a háttérben látható óriási várkastélyokról meg ordít a Photoshop. Mindezt szerencsére ellensúlyozzák a remek színészek, de még így is megmarad emiatt az ember kellemetlen benyomása utólag, meg az érzés, hogy a Costner-féle (vagyis Kevin Reynolds-féle, merthogy ő rendezte, ha ezt számon tartja valaki) filmben mennyire eleven, ízig-vérig hangulatos helyszínek voltak. Scott meg csak rábízta az egész középkori angliát egy díszlettervezőre meg pár számítógéphuszárra. Kár érte.

A folytatásban: Robint Hood-remix és a történelem, meg az előzmények

Innen kezdve SPOILEREK, mert kénytelen vagyok végigmenni a történet motívumain, annyira szórakoztató: ennek a résznek az elolvasását csak annak ajánlom, aki már látta a filmet, vagy esetleg még mindig nem kapott kedvet hozzá.

Szóval, azt ugye tudjuk, hogy Robin Hood nem létezett, csupán egy mesebeli figura. Innen kezdve érdekelni kezdett a mendemonda keletkezésének kora, és történelmi háttere, mert mind Richárd, mind öccse, Földnélküli János nagyon is valódi királyok voltak, és míg az Oroszlánszívűre hódításai, az erdei rabló történetében vérgecinek ábrázolt Jánosra a Magna charta libertatum miatt emlékszik a történettudomány.

A filmben ez is megjelenik, de minden nagyon kuszán. Scott önkényesen merített Richárd és János korabeli történelmi eseményekből, a Robin Hood mondakörből, meg a Ryan közlegény megmentéséből (nem vicc).

A sztori elején Robin és barátai (valójában ők, bár nem tudjuk meg rögtön, tényleg a Merry Men, vagyis Skarlát Will, meg Much, a molnár fia) Richárd seregével tartanak hazafelé a tízéves keresztes hadjáratból. Tehát nem a sherwoodi erdőben ismerik meg egymást, hanem régi harcostársak: valójában ügyeskedő zsoldosok.

Richárd király még itt, hazatérés közben meghal. A Robin Hoodban ő rendszerint fogságban van, Kevin Costner és barátai például a váltságdíjra gyűjtenek neki, ami menne az osztrák hercegnek. Scottnál ő ezen már túl van, csak kirabolna még egy utolsó francia várat, aztán irány haza.

Valójában Oroszlánszívű Richárd csak 4 évig volt háborúzni, 1191 és 94 között, amivel, nagy hadvezér és jó diplomata lévén, jelentős eredményeket ért el. A Wikipédia ezt ugyan nem említi, de a brit történetírók szerint az általa levezényelt III. keresztes hadjárat sikere szilárdította meg az európai jelenlétet a Közel-Keleten vagy újabb száz évre.

A filmben viszont nem a sikeres hadvezér, hanem a megtört, öreg uralkodó jelenik meg - ismét csak: a film, bár kicsit sablonos a jellemábrázolásban, de nagyon színes ilyen tekintetben. A hadjárat eredményeiről nem is hallunk, mindenkinek elege van, mennének már haza, csupán az akkoni mészárlást emlegeti fel a film (a jó angolok vagy 3500 arab foglyot végeztek ki).

Az Oroszlánszívűvel kapcsolatban az is stimmel, hogy Franciaországban halt meg, viszont jóval azok után, hogy hazatért a Szentföldről, és nem valamiféle fosztogatás során, hiszen a birtokai java része a kontinensen volt, olyannyira, hogy királyként összesen csak vagy fél évet töltött a mai Angliában. Az tény, hogy a hadjáratból hazatérve rendet kellett vágnia, és vissza kellett foglalnia egy csomó birtokot II. Fülöp Ágost francia királytól (itt simán csak Fülöp), aki betegségre hivatkozva inkább visszafordult a hadjáratból, hogy aztán az angoloktól zabráljon a szomszédban. Lényeg a lényeg, Richárd nem idegen földön fosztogatva tért haza.

A címszereplő, Robin még nem Hood itt egyszerű zsoldos, íjász, valami Robin Longstride, és Nottinghamhez sincs semmi köze. Miután a király meghal, ők is menekülőre fogják, és kamuból vesznek fel lovagruhát egy csavaros rajtaütés után, ami azt eredményezi, hogy ők viszik haza a Towerbe a koronát, ahol azt Eleanor anyakirályné teszi Richárd öccse, János fejére, aki ekkor a felesége helyett egy francia hercegnővel hentereg.

Itt eléggé hiteltelen, hogy a partról nem menesztettek futárt a palotába, hogy Richárd halott, így az csak a koronát szállító, előtte a Temzén már vagy fél napig felfelé vontatott hajó kikötése után derül ki, de mindegy. A tények: János tényleg elvált az első feleségétől, és a második tényleg egy francia arisztokrata volt, emiatt - mivel a nőt korábban hozományostul már másnak ígérték - volt egy kis konfliktusa is Fülöpékkel odaát. Eleanor viszont nem a Towerben sertepertélt, hanem Aquitániát kormányozta, amikor János hatalomra jutott, és nem mellesleg egy trónkövetelőt, a tulajdon unokaöccsét, a kis Artúrt (12 éves volt a srác, csak bizonyos bárók őt támogatták) is le kellett szerelnie a többi francia birtokon.

Ami Robint illeti, úgy lesz belőle Robin Hood, hogy a király oldalán elhalálozott Sir Loxley megbízza vele, vigye haza a családi kardot Nottinghambe. Miután a kis csapat, a Merry Men kifosztogatta magát a király egykori kíséreténél talált (?) kincsekből, el is látogatnak a családi birtokra Robin kíséretében. Ott az öreg Loxley megbízza Longstide-ot, hogy játssza el a 10 (valójában ugye 4, de mindegy, ezzel a sztorival kapcsolatban már teljesen értelmetlen, hogy mi hogy volt “valójában”) éve távol lévő fia szerepét, aki, mint kiderül, már nem is zsenge úrilány korában vette el Marion nénit, hanem vénlányként, hogy egy hét házasélet után inkább kardozni menjen a királlyal. Marion azóta menedzseli a birtokot, őrzi a vak öreg Loxley-t, és persze rögtön nagy hatással van a hadakozásban megfáradt Longstride-ra, de a kényszerű partnerségük itt még jó sok humor forrása.

Az egész kavarásra azért van szükség, mert János adói már nagyon sanyargatják a népet, az egyház szintén lenyúl mindent, és egyébként is tiszta gettó az egész Nottingham, a fiatalok munka helyett inkább az erdőben fosztogatnak, vadorzanak - amit ugye szintén nem lenne szabad, a király vadját elejteni ugyanis főben járó bűn. Ráadásul most, hogy Loxley fia meghalt, az egész dinasztiának kaput, a birtok szállna vissza a királyra, kapóra jön tehát Longstride, akiből egy váratlan fordulattal lesz egyszer csak Sir Robin of Loxley. Az lényegtelen, hogy a Loxley fiút eredetileg Johnnak hívták, és röpke tíz év elteltével már nem emlékszik rá senki, dehát a XIII. században nem volt még Facebook meg Polaroid.

Itt nézzük megint a valóságot: János, miután végül sikeresen elveszítette a franciaországi birtokait, méltán kiérdemelte máig ismert melléknevét, ami azért még mindig jobb, mint az esetleg erős áthallásokra lehetőséget adó Softsword. Valami azt súgja nekem, hogy tényleg nem kedvelték annyira, mint a bátyját. A birtokvesztésnek másik kellemetlen következménye az volt, hogy ténylegesen Londonban kellett berendeznie a rezidenciáját, és bele kellett erősítenie az adóztatásba, hogy valahogy összekapja a szétesett birodalmat. Az erdőkben való vadászatot tényleg ő tiltotta meg, de az egészre még egy helyre kis gazdasági válság és infláció is jött, tehát összességében a nép és hűbéresei körében már kb. annyira lehetett népszerű, mint Gyurcsány, Bajnai és Lendvai Ildikó együttvéve.

De térjünk vissza kicsit Nottinghambe! Egyes verziók szerint egyébként az “igazi” Robin Hood Yorkshire-ben, vagy valamelyik másik szomszédos észak- (vagy ez közép?) angliai területen tevékenykedett, de ez mellékes. Nem tudom, megfigyeltük-e a filmes fricskát: amikor Costner, mint Sir Robin of Loxley hazatért, az apja már halott volt, csak a vak szolgája fogadta a birtokon. Itt viszont a fater vak, aki viszont a háttérből ügyesen mozgatja a szálakat. Biztosan rengeteg ilyen filmes utalás van még, de én csak párat szúrtam ki. (BTW mindig is azt hittem, hogy a “Lakszli” az valójában Locksley, nem pedig Loxley, de x-szel mennyivel menőbb.)

Eddig tart a dolog igazán izgalmas része. Az alapsztorit a szerző sok más cselekményszállal dúsította fel, így néha kicsit szétfolyik a dolog: a Merry Men például körülbelül a történet feléig érdekes, utána a színes mellékszereplőknek már egymondatos szövegük sincs.

A leggázosabb a sztoriban Lonstride háttértörténete, aki valami fura gyerekkori backflashtől kísértve utazik el Nottinghambe. Mint kiderül - NAGYON SPOILER -, az apját Loxley végezte/végeztette ki, de hogy miért, az nem egyértelmű. Az öreg Longstride ugyanis egy kőműves (szabadkőműves kezdetek?) volt, aki a népi szabadságmozgalom vezére/főszónokaként kidolgozta a szabadságjogokat garantáló doksit, és ezt négy báró támogatta is.

Ez már eleve hiteltelen: közembernek akkoriban nem sok köze lehetett az ilyesmihez, a bárók valszeg két nagy pofonnal zavarták volna haza, és bár nem vágom a Magna Charta keletkezésének történetét, de úgy tudom, a köznemességhez kötődik. Mindenesetre már az is szép gesztus a film készítőinek részéről, hogy ezt a történelmi János királyhoz nagyon is kötődő részletet belevették a műbe. Hitelesebb lett volna a Lonstride-féle szál, ha kiderül, hogy valamilyen birtokvita állt a háttérben, de a Loxley-ház feje végül segít az általa kisemmizett Longstride-fiúnak, és szent a béke. Ehelyett Crowe nagyjelenetében a fater által hátrahagyott doksit veszik elő, ez lesz a lázadó bárók és a király közötti megegyezés kulcsa, hogy mehessenek együtt boldogan a franciák ellen.

A filmben fontos szereppel bír még a franciákkal együttműködő Gottfried, aki, miután elnyerte az adószedéshez való jogot, egy 200 fős francia kommandóval terrorizálni kezdi a nemességet északon, hogy fellázítsa őket az egyébként sem közkedvelt János ellen, és az így kirobbanó kalamajka közben Fülöp nyugodtan partra szállhasson délen. Az adószedés bérbeadása bevett gyakorlat volt a középkorban, viszont a francia különítmény és az egész terv már elég meredek.

II. Fülöp Ágost viszont valóban próbálkozott egy Anglia elleni invázióval, mégpedig akkor, amikor János éppen ki volt átkozva, de annyira, hogy hat évig semmilyen egyházi szertartást nem végeztek az országban. A szitu későbbről, az Armada idejéből is ismerős lehet: akkor a katolikus Spanyolország akarta pápai áldással megbüntetni kicsit a VIII. Henrik után vallási szempontból eltévelyedett Britanniát.

A Fülöp-féle invázió a filmben nagyon vicces, a franciák konkrétan a normandiai partraszállásnál használt, csapóajtós bárkákban eveznek a part felé, ennél a résznél már nagyon röhögtem, de aztán értékeltem, hogy a lenyilazott katonák ugyanolyan víz alatti kameraállásból láthatóan zuhannak a vízbe, mint a Ryan közlegényben.

A franciák ábrázolásában még van amúgy három jópofa fricska, ami arra utal, hogy szeretnek zabálni, harcolni viszont kevésbé. Fülöp Ágost az első alkalommal, amikor szerepel, osztrigát falatozik a Szajnaparton, a Richárd által ostromolt vár védői nem a britek fejére öntik a várfokra érkező forró levest, hanem nekilátnak ebédelni, és miután a doveri sziklák alatt a nagy csatajelenetben megverik az első hullámot, Fülöp közli, hogy forduljunk vissza, “majd máskor harcolunk”. Jópofa.

A Kevin Costner-féle Robin Hood, a Tolvajok fejedelme a szintén remek színészek - Denzel Washington vagyis Morgan Freeman ugye beszarás volt! - a kicsit misztikus, kicsit egzotikus szál miatt lett olyan egyedi. Volt benne eretnekség, muszlimok, bazi nagy mór - Morgan Freeman! - barbár kelták, házi boszorkány, minden. Ridley Scott máhogy nyúlt az anyaghoz: a misztikus hangulat helyett itt a remek színészi játék, a laza macho attitűd, és az udvari intrikák, a nagypolitikai játszmák, az igazságosságért, a jogokért (megint csak a Magna Charta) folytatott küzdelem fűszerezi az eseményeket.

Ez egy szuperközeliben felvett, szócsatákra, emberi konfliktusokra kihegyezett Robin Hood. A fegyveres csatajelenetek nem is túl hangsúlyosak, inkább csak elkerülhetetlen következményei a személyes és politikai konfliktusoknak, és nem is valami különlegesek. Az első kettő, a várostrom Franciaországban, meg a királyon való dupla rajtaütés nagyon rendben van, utána sokáig semmi, majd egy gyors erdei rablás - Robin Hood bemutatkozik, mint “csuklyás”, de ez is gyorsan lemegy -, fosztogat a francia elitcsapat, őket hirtelen megbüntetik, nem különösebben izgalmas, és jön is a végső összecsapás.

Hogy mi lesz a folytatás kulcsa, vagyis miért kell a János oldalán harcoló Robinnak illegalitásba vonulni, nem árulom el, de amúgy ez egy elég gyenge részlet. Elég jó viszont ahhoz, hogy lehessen belőle folytatás, amit várok is. Habkönnyű, látványos moziélmény ez a Robin Hood, de egyáltalán nem rossz. Tízből nyolc nálam, főleg a Merry Men miatt, akik a 2. részben biztosan sok szerephez jutnak, ha folytatódik ez a franchise.

Kellemetlen tömegjelenet a mosdóknál alakult ki, ott konkrétan attól féltem, sérülések is lesznek. A Puskás stadion küzdőterére ugyanis egy beton alagút visz át a karéj alatt, közvetlenül ez előtt ellenőrzik utoljára a jegyeket, és az ehhez kiépített kordonfolyosók mellett helyezték el a mobilvécéket egy szűk, szintén lekordonozott területen. Ezek így a lehető legrosszabb helyre kerültek, mert itt konkrétan egymásnak feszült a kifelé és befelé özönlő tömeg. Amikor ott voltam, éppen senki nem próbálta meg kontrollálni, hogy a bejövő, illetve a vécékhez befelé tartó és az onnan kiszabadulni próbáló tömeg valahogy szét legyen választva, mert amikor éppen nem érvényesültek a jobbra tarts szabályai, akkor nagyon gáz volt a helyzet.

Vissza a koncertre. Az előzenekarok viszonylag halkan szóltak, a Volbeat már egész jó volt, és találtak is kontaktust a közönséggel, a High on Fire csak zúzott egy nagyot a késő délutáni napsütésben. Vicces volt látni, ahogy utánuk a roadok ellepik a színpadot, és szépen kicsomagolják az igazi technikát.

A különösen jó az volt, hogy két szintes színpadot építettek a bandának, aminek a két rámpával ellátott emelvényének a tetején mindig látszott az énekes és a két gitáros, akik össze-vissza cirkáltak a rendelkezésre álló területen. Az emelvény alatt meg álcázott ajtókkal ellátott backstage, baromi jó megoldás. Vagy 8 mikrofon volt felszerelve az énekhez, három lent, három fent, és, ha jól láttam, kettő a két szélső kivetítő alatti részen, hogy Hetfield mindenhonnan oszthassa az igét a közönségben.

Ettől eltekintve a koncert nagy részét a tévén néztem: a két oldalsó mellett a színpad egész hátsó részét kivetítő foglalta el, ami baromi jó képminőséget adott. A mérete nem tudom, mekkora lehetett, saccra volt vagy 20 méter magas, és két 4:3-as kép szépen elfért rajta egymás mellett.

A koncert első blokkjában általam nem nagyon ismert számok szóltak, és az volt az érzésem, hogy belefullad az egész a basszusba, Hetfieldet meg nem lehetett hallani, legalábbis nem minden mikrofonon. A közönség ettől eltekintve önfeledt őrjöngéssel nyilvánított tetszést, én inkább kihúzódtam a mozgóból sima álló helyre, és a show feléig kicsit passzívan szemléltem az eseményeket. Körülbelül onnantól tűnt úgy, hogy javul a hangzás, és a húzósabb részeken már az álldogáló emberekre is átragadt a hangulat, jórészt annak köszönhetően, hogy James spanolta is fel a népet.

A banda nagyon is számon tartotta, hogy 11 éve voltak itt utoljára, és ennek megfelelően kaptuk a szöveget a frontembertől. “Last time you liked it hard. Do you still like it hard?” Összességében úgy tűnt, a banda nagyon élvezi a zúzást, és értékelték a közönséget, énekeltettek, hergeltek. Az egész buli egy nagy örömzenélésnek tűnt, ahol Hetfield többször biztosított minket arról, azért vannak itt, hogy jól érezzük magunkat, mert attól ők is jól érzik magukat.

A csúcspontok nekem a rengeteg pirotechnikával felvezetett One, az agyonjátszott, de még így is baromi jó Nothing Else Matters, a Seek and Distroy, és az egészen meglepő módon az ősidőkból elővett Motorbreath voltak. Vegyesen szólt minden a régi albumokról és az újról, összességében alig 2-3 számot játszottak el a Death Magneticről, azt hiszem.

Az elején engem nagyon idegesített a rossz hangzás, és bár az előzenekarokhoz képest a fő koncertre feltekerték rendesen a hangerőt, szerintem még mehetett is volna feljebb egy rovátkával, persze csak kristálytiszta hangzás mellett. Néha még egy-egy gitárszóló is beleveszett a hangzavarba, Hetfield pedig úgy tűnt, mintha kétségbeesetten tátogna egy-egy mikrofon előtt, ez hihetetlen volt. (Lehet persze, hogy néha kicsit csúszott a kép is.) Tapasztalt metálos barátaim viszont nem panaszkodtak, lehet, hogy csak én vagyok ilyen finnyás.

Kimerítő volt végigcsinálni is a bulizást úgy, hogy alig lehetett sörhöz, üdítőhöz jutni, mert míg a Volbeat közepénél ki tudtam még jutni, és vissza, utána erre semmi esély nem lett volna. Kicsivel mellettem egy ittas+/nagyon vicces kedvű srác elkezdett a kezdés előtt egy helyben állva vizelni, szerencsére engem nem talált el, de egy bőrkabátos, yuppie-kinézetű arc nagyon méltatlankodott, hogy levizelték. Persze ebből sem lett balhé, még az áldozat is csak visszafogottan puffogott, és nem azért, mert félnie kellett volna, hiszen a “pisis” arc és a barátai sem voltak fenyegetőek. Bunkóságnak bunkóság, de tényleg esélye nem lett volna a srácnak vécéhez jutni, főleg a kinti armageddonban.

A Metallica két órát játszott végig, ami alatt még így is sokan úgy érezhették magukat, kevés volt, persze akkora életműve van a csapatnak, hogy baromi nehéz minden jónak még a tizedét is belesűríteni egy koncertbe. A végén hosszan ünnepeltették magukat Hetfieldék, tapsoltak vissza a közönségnek, örültek, meg két marokra szórták a Death Magnetices pengetőt, dobverőt, ilyeneket, és összeálltak egy csoportképre, és megígérték, hogy nem kell rájuk újabb 11 évet várni Budapesten. Hát úgy legyen, ez tényleg ránk fért.

Nekem baromi jó élmény volt, csak a sokszor béna hangzás, meg a koncert felére elért fizikai kimerültség és kiszáradás miatt kevésbé katartikus: inkább csak néztem a show-t, kevésbé tudtam átélni. Most persze itthon még tovább szól a Metallica, el kell mélyíteni az impulzusok hatását, kihagyni meg bűn lett volna.

Ami nagyon szembetűnő volt, hogy mennyire jó koncertszámok a fekete album slágerei, na meg persze a Seek and Destroy, aminek a refrénjét James külön kérésére mindenkinek énekelnie kellett.

Update1: Több más beszámoló is megemlítette a rossz hangzást, ezek szerint nem az én fülem volt bedugulva.

Körülöttem az emberek, beleértve a haverokat is, ezt különös módon leszarták, és őrjöngtek, nekik akkora eufória volt az egész. (Berúgni, mint említettem, nem volt lehetőség, mi a jó állóhelyre hajtottunk.)

Update2: Azt viszont senki sem, hogy mekkora mázlink volt a ragyogó napsütéssel, majd a pár kósza felhőtől eltekintve teljesen tiszta égbolttal és a kellemes meleg idővel a koncert alatt, két felhőszakadás között.

Ez van, ha otthon ülök péntek este. Instant kamerás remix.

Avagy újabb érv a Posterous mellett.

Vagyis inkább elloptam a kezemmel, és feltöltöttem ide.

Mehehehe.

A cikkben röviden az állt, hogy pizzát csakis vékony, roppanós tésztával, frissen, a rendelős amúgy is valami kamu ehhez képest, de felsoroltak pár rendelős helyet, ami kivétel.

Én péntek este olvastam a cikket, csorgó nyállal, Ági szombaton, és ő már nem tudta megállni, hogy ne rendeljünk. Tartogatott némi kihívást a projekt, mert először is meg kellett alkudnom az NY Pizza diszpécserével, hogy egy vastag szállítmányt - 2 pizza, desszert, kóla (igen, ennyire lusta voltam szombaton) - kihoznak a körzeten kívülre, ráadásul Critical Mass alatt.

Az NY Pizza-thread

A cucc megjött, tényleg isteni volt, és tényleg elég lett volna nálunk Margharitát rendelni, mert ilyen változatban az a legfinomabb - nem hiányzott róla a többszörös kolbászréteg. Not to mention a kaja, azok után, hogy majdnem másfél órát vártunk rá, amire fel is voltunk készülve, hibátlan állagú volt, tányérra készen, melegen gőzölgött. Respekt. Vigyorgott is a futár rendesen, mikor mondtam neki, hogy “állítólag nálatok jó a pizza”, meg hogy “majd megmikrózzuk”. (Pár amerikai nyalánkságot még ki kell majd próbálnom náluk.)

Szóval betwittereztem az élményt, és jöttek is a tippek még arra, hol érdemes még kerek olasz tésztafélét étkezni Pesten (és Budán). Az egyetemista évek alatt Szegeden rendeltünk, és akkor még jó volt szinte akármi: emlékszem, 350-450 forintért hozták ki az életmentő étket a legolcsóbb helyi manufaktúrából, a Don Pepe maga volt a luxus, és különösen kedveltem a helyi “görög” pizzéria giroszhúsos feltéttel készült találmányát, ami egy görögsalival együtt leküldve volt tökéletes.

Pesten (és Budásn) viszont az elmúlt években nem sok jó élményem volt, főleg a (munkahelyre) rendelt pizzákkal kapcsolatban, ezért már majdnem el is szántam magam egy high-end fővárosi tesztre, amíg hétfőn délután be nem szédültem a szerkesztőség konyhájába, ahol egy választási hajrából méltatlanul ott hagyott Il Trenoból való bolognais példány jó 16 órát a levében szikkadt példányának három utolsó szelete fogadott.

Amikor lecsaptam a maradékra, egyből visszatértek az emlékek, és megvilágosodtam. Ismét rájöttem, hogy a pizza nem akkor a legfinomabb, amikor a kemencéből gőzölögve, mikromilliméterre pontosan az előírásos vastagságra nyújtott roppanós tésztával, tökéletes olasz szósszal és fűszerezéssel, mosolygó paradicsomszeletekkel ékesítve megérkezik a kockás abroszra. Nem.

A pizza akkor a legfinomabb, amikor az ember 10-11 körül, esetleg kora délután, félúton az ágy és az előadó között, sajgó fejjel, bedurrant szemekkel a szájába veszi az előző esti bemelegítésből a papírdoboz aljára száradt példányt, és az első néhány rágással ismét szétárad a szájában a kenyér, a sajt, a paradicsom, esetleg a sonka/szalámi/pepperoni/ananász kedves aromája, és szép lassan néhány egységgel feljebb tornássza az igen csak megcsappant életerő- és motiváció-értékeket.

Helyreállt ezzel a világ rendje. A jó pizza tehát az, amit még a kukából (pontosabban a kukába gyűrt pizzásdobozból) sem szégyell megmenteni az ember. A tökéletes szemétkaja, ami mindig képes arra, amire kitalálták.

Azért a Marzanóba meg a többi ajánlott helyre lehet, hogy elnézek még egyszer, de ezek után inkább másnapospizza-tesztet írnék a választékból.